Frank Tibor történész, az ELTE BTK Amerikanisztika Tanszékének egyetemi tanára, az Angol-Amerikai Intézet volt igazgatója, az Amerikanisztika PhD-program vezetője, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja. Életéről, pályájáról, kutatásairól, a két kultúra közti átjárásról az Újkor.hu beszélgetett vele.

Mikor döntött úgy, hogy történész lesz?
A múlt dokumentumai iránti érdeklődés már egész korán, általános iskolás korom végére kialakult bennem; elsőként híres muzsikusoktól, íróktól, tudósoktól származó családi levelek, dedikált könyvek alapján. Gimnazista koromra valóságos gyűjtőszenvedély lett belőle, s ez máig tart. Már akkor sikerült néhány olyan kézirathoz, főként jelentős írók leveleihez is hozzájutnom, ajándékként vagy olykor hihetetlenül olcsón, amelyek ma már komoly pénzért cserélnének gazdát. Máig megvannak az akkor, antikváriumokban szerzett, dedikált Móricz- vagy Gárdonyi-köteteim. Wahrmann Mór, Magyarország első zsidó vallású parlamenti képviselője ükanyám testvére volt. Több hozzá kapcsolódó irat fennmaradt, emléke gyerekkoromban még élénken élt a családban is, jóval később könyvet is szerkesztettem róla (Honszeretet és felekezeti hűség: Wahrmann Mór 1831–1892). Mindebből összeállt egyfajta nagyon korai érdeklődés a történettudomány iránt. Aztán harmadikos gimnazista koromban, a budai Várról írott pályamunkámmal történelemből megnyertem az országos középiskolai tanulmányi versenyt, majd negyedikben a szakkörök versenyét, így – történelemből felvételi nélkül – bekerültem történelem-angol szakra. Sajnos a történelem szak akkor nagyon átpolitizált volt, sok nem jelentékeny ember is tanított. Persze voltak egészen kitűnő oktatók is, mint például Hahn István, H. Balázs Éva vagy Szabad György, akihez szorosan kötődtem, és aki szakdolgozati témavezetőm lett.

Miért az angol szakot választotta a történelem mellé?
Magánúton kilencéves koromtól tanultam angolt, egészen az egyetemi felvételiig. Angoltanárnőm, Pere Margit több évig élt Angliában: nemcsak a nyelvre tanított, hanem közvetítette az egész ottani kultúrát, ami engem nagyon megfogott. Az angol nyelv iránti szeretetével, brit nevelési szokásaival, egész anglofil mentalitásával Margit néni ismeretlen és vonzó világot jelenített meg.

Mi vezette a katedra felé?
Még csak negyedéves voltam, amikor egyik tanárom, Zsigmond László tanszékvezető professzor magához hívott, és elmondta, hogy leadta a nevemet tudományos továbbképzési ösztöndíjra az Új- és Legújabbkori Egyetemes Történeti Tanszéken. Nagyon meg voltam illetődve, ez kétéves, kezdő munkahelyet jelentett. A következő évben végeztem, és 1971–1973 között gyakornokként dolgoztam a tanszéken, ahol 1973-ban tanársegéd lettem. Ezt követően tizenöt éven át brit történelmet tanítottam angol szakosoknak, angolul. Azóta is ott vagyok, beleértve, hogy 1988-tól Fulbright ösztöndíjjal Amerikában tanítottam, s hogy a tanszékből 1990-ben kivált a mostani Amerikanisztika Tanszék, melyen immár huszonhét éve az amerikai történelem tanára vagyok.

E két szakból egyenesen következett, hogy angol, illetve amerikai történelemmel kezdett el foglalkozni?
A két tárgyamat, a történelmet és az angolt nagyon tudatosan kapcsoltam össze már a szakdolgozatom írásakor: azt vizsgáltam, milyen kép élt Magyarországról az angol közgondolkodásban a kiegyezés korában. Harmadéves koromban kezdtem ezzel foglalkozni, Szabad György témavezetésével. Két évet dolgoztam rajta, főleg sajtóanyagot vizsgálva, aztán 1976-ban angol nyelvű könyv formájában, egyetemi kiadványként meg is jelent (The British Image of Hungary, 1865–1870). A témát továbbvittem gyakornokként, akkor már levéltári állagokat is kutatva, s ez a munka számos cikkemnek és a könyv egy későbbi, amerikai, alaposan kibővített kiadásának lett alapja (Picturing Austria-Hungary: The British Perception of the Habsburg Monarchy 1865–1870). Egyébként is jellemző rám, hogy sohasem zárom le véglegesen a témáimat, mindegyikhez gyűjtöm még az anyagot, újabb következtetéseket vonok le, s ha tehetem, az eredményt újabb kötetben is megmutatom. Mindig vállaltam forrásközlési munkákat is, máig szeretem a szöveggondozást, és tudom, mennyire fontos feladat a külföldi, illetve az idegen nyelvű szövegek magyar nyelvű kiadása. Legérdekesebb ilyen természetű munkám John F. Montgomery budapesti amerikai követ bizalmas feljegyzéseinek közreadása volt, ez három nyelven is megjelent (Roosevelt követe Budapesten. John F. Montgomery bizalmas politikai beszélgetései 1934–1941,2002).

Második nagyobb témámhoz – melyre egyébként véletlenül bukkantam – egy kis kötet vezetett: a Royal Historical Society egyik könyvében találtam utalást egy Zerffi Gusztáv nevű történészre. Az itthon rendelkezésre álló forrásokból annyi derült ki róla, hogy Petőfit támadó újságíró volt, aki részt vett az 1848–49-es forradalomban, és emiatt emigrálnia kellett. Néhány évvel később, amikor egyhónapos nyári levéltári ösztöndíjjal 1972-ben Bécsben jártam, megnéztem, hogy az ottani levéltárakban található-e róla valami. Kiderült, hogy valószínűleg mindjárt 1849-ben, de 1850-ben biztosan beállt osztrák titkosügynöknek. A Kossuth-emigrációval Szerbián keresztül Törökországba, majd Franciaországon át Londonba ment, ahol végleg le is telepedett. 1865-ig közel kétezer titkosügynöki jelentést küldött Bécsbe. Igen hatékony, rendkívül aktív ügynök volt, aki igyekezett torzsalkodásra bírni az emigráció tagjait, megfigyelni őket, és jelenteni. 1892-ben bekövetkezett haláláig élt Londonban. 1865 után az ügynöki szerepkörből elbocsájtva történész lett, amihez egyébként kétségkívül volt tehetsége. Ismeretterjesztő könyveket és pamfleteket írt, főiskolán tanított, később az Angol Történelmi Társulat tanácsának elnöke lett. Ismert történészként hunyt el, a londoni Times is búcsúztatta. Zerffi Gusztáv tehát komoly metamorfózisokon esett át, fordulatos életét fontos témának láttam. Róla írtam kandidátusi értekezésemet, amely 1985-ben könyvként is megjelent az Akadémiai Kiadónál (Egy emigráns alakváltásai: Zerfffi Gusztáv pályaképe 1820–1892). Zerffin dolgozván az Országos Levéltárban ráadásul találtam egy Zerffinek küldött, ismeretlen Marx-levelet is. Írt erről a londoni Times is, majd Marx és Kossuth címmel egy kötet is született a kutatásokból 1985-ben.

Néhány évvel később már Amerikában volt: ott milyen kutatásokat folytatott?
1990-ben jelent meg az Indiana University Pressnél az A History of Hungary című kötet, amelyet Sugár Péterrel és Hanák Péterrel közösen szerkesztettünk. A könyv létrejötte elsősorban a magyar származású amerikai történész, Sugár Péter, azaz Peter F. Sugar seattle-i balkanológus professzor érdeme, aki 1984-ben öt hónapos ösztöndíjjal jött Magyarországra, és kezdett rajta dolgozni. A fejezeteket magyar és amerikai történészek felváltva írták. A magyar történészek munkáit Sugár professzor fordította angolra, és elsősorban az ő szerkesztőmunkáját dicséri a kötet tartalmi és nyelvi egysége. Ilyen magyar-amerikai együttműködés azelőtt nem volt lehetséges. A vállalkozás minden tekintetben jól jelezte, hogy a Kádár-korszak a vége felé tart. Amíg Amerikában voltam, nem sokat tudtam írni. Az időt inkább anyaggyűjtésre használtam: negyvenöt amerikai levéltárban dolgoztam, a két világháború közötti magyar emigráció iratait keresve. Ebből lettem később akadémiai doktor, és az erre épülő könyv 2009-ben megjelent angolul (Double Exile: Migrations of Jewish-Hungarian Professionals through Germany to the United States, 1919-1945) egy nagy, migrációs könyvsorozatban, Oxfordban, és utána két kiadásban a Gondolat Kiadónál magyarul is (Kettős kivándorlás: Budapest – Berlin – New York 1919–1945).

Tizennyolc amerikai államban jártam vendégelőadóként, miközben állandó kurzusaimat tartottam a UCSB-n és a UCLA-n, Los Angelesben is. Ezért jóval tovább maradhattam kint, mint általában a Fulbrightosok. Emellett Santa Barbarában három éven át szerveztem egy nagy magyar kulturális fesztivált a 20. század eleji magyar kultúráról, Hungarian Spring 1991 címmel. Nagyon nagy visszhangot váltott ki Kaliforniában. Komoly magyar-amerikai neveket (mint Kálmán Gábor, Szörényi Éva, Szathmáry Lajos, Andre de Toth) sikerült felvonultatnunk, két hónapon keresztül folytak a magyar programok magyar képzőművészekkel, hangversenyekkel, irodalommal, kiállításokkal, filmekkel.

Nem sokkal azután, hogy hazajött Amerikából, tanszékvezető lett, majd két évvel később intézetigazgató. Tudatosan vállalt vezetői szerepet?
1990-ben kollégáim úgy gondolták, itt az ideje egy amerikai szakcsoportnak az egyetemen. Soros György anyagi támogatásával sikerült is létrehozni. Kollégáim, Bollobás Enikő, Kodolányi Gyula és Kövecses Zoltán engem szerettek volna negyediknek, történésznek. Felhívtak telefonon, és megbeszéltük, hogy miután hazajövök, bekapcsolódom a munkába, és amerikai történelmet fogok tanítani. Valamivel később, már 1991-ben Kövecses Zoltán újra felhívott, hogy legyek én a tanszékvezető, mert át szeretné adni a stafétát. Megállapodtunk, hogy előbb a helyettese leszek egy évig, csak utána veszem át a szerepét ténylegesen. Így is történt, 1992-től 1994-ig voltam tanszékvezető. Az akkori rektorhelyettes, majd később rektor, Szabó Miklós régészprofesszor arra kért, hogy leendő igazgatóként hozzam létre az Angol-Amerikai Intézetet. Igent mondtam, 1994-ben megszerveztem az intézetet, majd 2001-ig vezettem is. Akkor Amerikába, a Columbia egyetemre hívtak meg tanítani, utána Németországban Humboldt díjjal tüntettek ki, aminek révén egy évre Berlinbe mehettem kutatni. Mikor 2006-ban visszajöttem, visszakaptam intézetigazgatói megbízatásomat, amiről 2014-ben köszöntem le.

Ön szerint milyen lehetőségei vannak külföldön azoknak, akik speciálisan magyarországi témát kutatnak?
Őszintén szólva, nem sok lehetőségük van. Az angol nyelvű világban nem nagyon érdekes, hogy Magyarországon mi történik, mi történt. Habár számos Magyarországtörténet létezik - csak angolul több mint harminc ilyen könyv van a könyvtárakban -, a részletkérdések iránt, hacsak nincs valamilyen speciális angol vagy amerikai vonatkozásuk, kicsi az érdeklődés. Abból kell kiindulni tehát, hogy mi érdekli Amerikát (illetve a mindenkori külföldi olvasót), és olyan témát kell keresni, illetve aszerint kell a magyar történelmet megközelíteni. A másik lehetőség az, hogy a magyar múltat régiótörténeti munkákba ágyazzuk be, mert Kelet-Közép-Európa mint térség iránt valamelyest még érdeklődnek az amerikaiak. Ha az embernek szerencséje van, be tud kapcsolódni valamilyen nemzetközi, összehasonlító kutatásba. Az utóbbi években például készült egy nagy európai historiográfiai sorozat a nemzeti történelmek komparatív historiográfiájáról, nyolc kötetben, Writing the Nation címmel; egyik kötetének (Disputed Territories and Shared Pasts: Overlapping National Histories in Modern Europe) a lipcsei Frank Hadlerrel együtt szerkesztője voltam, megírásában vagy kétszázan vettünk részt. Ez módot adott arra, hogy egy-egy (legalább részben) magyar témát is exponáljunk, nemzetközi keretbe helyezzünk. Valamely magyar részlettéma tőlünk direkt módon exportálva viszont nemigen fog működni.

Itthon komoly érdeklődés van más országok történelme iránt. Nemrég jelent meg Az orosz birodalom születései. Magyar kutatók tanulmányai az orosz történelemről című kötet, melyet Ön szerkesztett.
A kötet a birodalomépítéseket tárgyaló sorozatom legújabb része, korábban angol, amerikai és német tárgyú kötetem is volt, most az Oroszországot tárgyaló került sorra. Húsz munkatársammal együtt dolgoztam a könyvön, a korábbiakkal együtt mostanra már nyolcvan fő vesz részt a munkában. Az érdeklődésem tehát továbbra is egyetemes történeti, ahogy egyetemi pályám kezdetétől az volt. Jó volt összeállítani ezeket a köteteket, magam is írtam mindegyikbe egy-egy tanulmányt. Ettől még nem váltam persze a német vagy az orosz történelem specialistájává, de azzal, hogy megszerkesztettem e könyveket, jobban megismertem ezeket a világokat is.

Jelenleg mi foglalkoztatja?
Több könyvön dolgozom most. Egyrészt különböző folyóiratokban, tanulmánykötetekben szétszórt tanulmányaimat szeretném megjelentetni egységesen szerkesztett könyvekben. Másrészt új témám is van, mégpedig a politika és a zenei élet összefüggései a Monarchia korabeli szalonok világában, részben magyar anyagot kutatva, részben komparatív módon, osztrák és más külföldi összehasonlítások révén lépve ki itthonról. Az otthoni zenélés, a házimuzsika, a zenei szalon különösen fontos volt a hanglemezgyártás s általában az elektromosság felfedezése és felhasználása előtt. Az emberek nem megvették, hanem maguk állították elő a zenét. Ezek társas események, összejöveteli formák voltak, s egyszersmind a közéleti, a politikai élet színterei is. Olyan embereket hívtak meg beszélgetőtársnak, akik esetenként fontos politikai szerepet is játszottak. Ekkoriban még majdnem mindenki tudott valamilyen szinten zenélni, nők és férfiak egyaránt. A téma családi indíttatású, mert dédnagyanyám a maga idején nagyon ismert kamara-zongoraművésznő volt. Számos családi forrásanyaggal rendelkezem, ezeket alapos levéltári kutatással egészítettem ki. Tehát két következő könyvem közül az egyik a dédnagyanyámról és az ő zenei köréről szól, a másik pedig a zenei és művészeti szalonokról általában, tőle függetlenül. Hangsúlyozom, hogy az elektromos – és persze még inkább az elektronikus – zenehallgatási formák előtti időszakról van szó, amikor a zenei élményt általában még a saját „készítésű” muzsika jelentette. Nem kutatási terveim része, de mostanában sokat dolgozom a Századok egymást követő számain és a lap korszerűsítésén, miután közel két éve e rendkívül fontos szakmai folyóirat főszerkesztője lettem.

Évtizedek óta egyre hangsúlyosabb szerephez jut a vizualitás, ezen belül is a filmek. Ön hogyan viszonyul a történelmi játékfilmekhez?
A játékfilmeknek saját szabályaik vannak, amelyeket a történész nemigen befolyásolhat. A filmes általában nem aszerint dolgozik, amit a történész szakmailag hitelesnek gondol, hanem saját művészi elképzelését akarja megvalósítani. Ennek egy ponton túl nem sok köze van ahhoz, ami a valóságban tényleg megtörtént. A néző viszont nem egy „megzenésített” történelemkönyvre vár, hanem egy jó estére, egy jó élményre, egy filmművész víziójára. Ha a filmes meg is nézi a kérdés szakirodalmát, beszél is szakértőkkel, egy idő után akkor is más pályán mozog. Az ilyen filmeknek van haszna, de van kára is, hiszen nem a valódi történelem ismerszik meg belőlük. Példa erre Szabó István filmje, A napfény íze. Ugyanakkor kétségtelen, hogy a képi világ különösen fontos a mai fiatal generációnak, amelynek vizuális igényeit ma – talán túlzottan is – kiszolgálják. A vizualitás lehetőségeinek keresése lassan kezd fontosabbá válni a tényleges történelemnél és a létező történelemkönyveknél, ami veszélyes, hiszen nem mindenkinek vannak meg azok a háttérismeretei, amelyek segítenének a látottakat a helyükre tenni.

Van mégis olyan történelmi film, melyet jónak tart?
Várkonyi Zoltán 1848-as filmjeit nagyon szerettem. Szép filmek, bár nem annyira a történelmet dolgozzák fel, mint inkább Jókait, aki regényeivel már maga is fikcióvá dolgozta át, némiképpen fiktívvé tette a magyar történelmet. És persze Várkonyi Zoltánt is megmutatják ezek a filmek. Voltaképpen vegyes érzelmekkel nézem az ilyen filmeket mindig. Ha ismerem a témát, akkor nagyon érdekel, mit csinált belőle a filmes, ha pedig nem, akkor a történetre figyelek. De féltem a szaktörténelmet az interpretációk sokféleségétől. Az egyes olvasatok egyszerre gazdagítják a történeti képet és aláássák a feltételezett egész hitelét. Voltak és vannak kitűnő történelmi filmek, gazdag és megbízható történelemképpel. A történész mindenesetre azon és azért dolgozzék, hogy olvasói, hallgatói, nézői számára minél teljesebben tudja megjeleníteni egy korszak, egy esemény, egy személyiség, egy gondolat sokszor ellentmondásos képét, lényegét, üzenetét. A mai történetírók között, Magyarországon is, egyre többen törekednek erre, a mai magyar történetírás nagyon sokszínű, eredményes és lendületben van. Ez bíztató jel szakmánk jövőjére nézve.

Az interjú az Újkor.hu-n megjelent cikk szerkesztett, rövidített változata, amely az Újkor.hu-val együttműködésben jelenik meg az elte.hu-n.