Mérföldkőnek tekinthető tanulmány jelent meg a napokban a Cell oldalán: az ELTE HTK Archeogenomikai Kutatóintézet nemzetközi együttműködés keretében 120 ősi genomot elemzett Nyugat-Szibéria és a Volga folyó között elterülő térségből, amely korábban genetikailag feltáratlan terület volt. A kutatóknak a honfoglaló magyarok eredetének egyik legfontosabb forrását sikerült azonosítani. 

Az archeogenomikai kutatás kiindulópontját több fontos kérdésfelvetés adta: elsősorban azt igyekezett feltárni, hogy milyen kapcsolatban álltak a Volga és az Urál közötti területen élt emberek a Kárpát-medence 10. századi népességével, továbbá, hogy miképpen modellezhető a Kárpát-medencei népességgel szoros kapcsolatban álló ottani csoportok mélyebb genetikai története. A vizsgálat tárgyát képezte az is, hogy milyen mértékű genetikai folytonosság figyelhető meg a vaskor és a középkor között az Urál tágabb régiójában, illetve, hogy maradtak-e leszármazottai a 10. századi magyarokhoz köthető népességeknek a Volga és a Káma térségében.

Helyszíni antropológiai vizsgálat és genetikai mintavétel (Mende Balázs G., Tyumenyi Állami Egyetem). Szöllősi Mátyás felvétele

Uráli egység

A kutatócsoport genetikai folytonosságot talált az Urál nyugati és keleti előterében élt vaskori csoportok és a kora középkori karajakupovói régészeti jelenség egyénei között. Ez utóbbi az az Urál körüli 8–10. századi régészeti egység, amely a legtöbb kulturális kapcsolattal bír a Kárpát-medencében megtelepült honfoglaló magyarokkal.

A tanulmány a karajakupovói csoportok legmarkánsabb genetikai forrásaként a késő vagy poszt-szargatka kultúra középső Irtis és a Tobol folyók menti csoportjait azonosította Nyugat-Szibériában (Kr. u. 3–5. század). Az ő genetikai örökségük meghatározó volt a karajakupovói népesség, valamint több Kárpát-medencei honfoglaló egyén genetikai állományában is. A vizsgálatokkal így sikerült Nyugat-Szibériába visszavezetni a honfoglaló magyarság egy részének genetikai történetét, egészen a Krisztus utáni első évszázadokra.

A kutatók szerint az Urál keleti oldalán az ettől az időszaktól kimutatható karajakupovói típusú génállomány később az Urál nyugati felére is elterjedt, ahol Kr. u. 550 után már bizonyított a jelenléte. A genetika egy egységes, a hegység két oldalán is egymással kapcsolatban álló populációt jelez, így feltételezhető, hogy a 6. század végére a korai magyarsághoz köthető népesség egy része megtelepült az Urál mindkét oldalán.

Távoli kapcsolatok hálózata

A kutatás egy olyan új módszert is alkalmazott, amellyel kapcsolati hálózatok építhetők az emberek (genomjaik) között az egyező kromoszóma szegmensek alapján. Ezek a hálózatok jól leképezik az egyes vizsgált korszakok és régiók populációs szerkezetét, így alkalmasak egymással szoros biológiai kapcsolatban álló embercsoportok és leszármazási közösségek azonosítására is.

A több mint ezer ősi minta hálózatelemzése alapján a Volga-Urál régióból és a Kárpát-medencéből származó 116 kora középkori egyén egy közös csoportot alkotott, amely egy nagy méretű, távoli rokoni szálakkal összekapcsolódó populációra utal. Kiemelendő, hogy a kutatók jelentős számú és hosszúságú kromoszóma szakaszok egyezését azonosították a Kárpát-medencei honfoglalók és a karajakupovói népesség között, annak ellenére, hogy a minták egymástól akár 2700–3000 km távolságban feltárt sírokból származtak.

A Kárpát-medencei temetők közül a nyugat-magyarországi Szakony-Kavicsbánya lelőhely mutatta a legerősebb uráli kapcsolatokat. A kapcsolat a szakonyi honfoglalók és az uráli karajakupovói horizont egyénei között több más típusú elemzés során is igazolódott.

Grafikus összefoglaló, amely bemutatja a Gyuris & Vyazov és mtsai. kutatás főbb eredményeit a régészeti és történeti adatok összefüggésében

Eltérő, keletre mutató genetikai komponensek

A több százezer genomi pozíció vizsgálatával a kutatók nyolc lehetséges ősi genetikai forrással modellezték a vizsgált genomokat. Ezek közül az egyik lehetséges eredetkomponens a mai Jakutia területén az őskorban élt népességhez vezethető vissza, amely elem főként az erdős-sztyeppi népek genetikai állományában fordul elő, és az uráli nyelveket beszélő népek jellegzetes genetikai jegyének tekinthető (Zeng et al. 2025). Egy másik komponens pedig a Bajkál-tó környékén élt őskori népekre vezethető vissza, ahonnan kiindulva széles körben elterjedt Északkelet-Eurázsiában.

Az eredmények egy kettősségre világítottak rá: az uráliakkal egységet képező Kárpát-medencei honfoglaló hálózaton belül elkülöníthetőek voltak a bajkáli és a jakutiai eredetű genetikai szálak. Azok az egyének, akik a legerősebb távoli rokoni kapcsolatokat mutatták a dél-uráli régióval, nagyrészt a jakutiai komponens hordozói voltak. Hozzájuk pedig kapcsolódtak (házasság, utódnemzés révén) más keleti területekről származó csoportok is.

Keleten maradtak

A Julianus barát által megtalált magyarok hagyatékát az orosz régészeti kutatás szerint az Uráltól nyugatra eső csijaleki típusú temetőkben (10–15. század) kell keresni. A mostani kutatás alapján biológiai folytonosság mutatható ki a kora középkori karajakupovói csoportok és a Káma folyó alsó szakaszán élt késő középkori csijaleki kultúra népessége között. A csijaleki és a karajakupovói népesség 10. századi magyar genetikai kapcsolatai azt jelzik, hogy az előbbiek a keleten maradt magyarok leszármazottainak tekinthetők. A tanulmányhoz kapcsolódó szénizotópos (radiokarbon) keltezések alátámasztják, hogy az utódok a tatárjárást túlélve, még a 14. században is jelen voltak a térségben. A keleten maradt magyarok leszármazottai a 15–16. században asszimilálódhattak végleg a többnyelvű, új kulturális környezetbe.

A vándorlás

Összességében megállapítható, hogy a karajakupovói kultúra népessége a honfoglaló magyarság egyik fontos forrása volt. Egy korábbi tanulmánnyal (Maróti és mtsai. 2022) szemben kijelenthető, hogy az Urál térségében a 4–5. században nem történt keveredés az ázsiai vagy európai hunokkal, mivel ebben a régióban a karajakupovói horizontban a helyi folytonosság volt a meghatározó.

A Volga-Urál területekről a Kárpát-medencébe irányuló migráció gyorsaságát egyaránt jelzik az erős genetikai kapcsolatok és a honfoglalók között megtalálható, tisztán uráli genetikai típusok. Egyéb közép- vagy kelet-ázsiai genetikai komponensek nagy valószínűséggel az észak-pontuszi térségben (Etelközben) történt rövid tartózkodás során jelenhettek meg a törzsszövetségben. Ez a köztes állomás, az Etelköz, a más törzsekkel való integráció és szövetségkötés helyszíne lehetett.

A karajakupovói régészeti kultúrához tartozó bekesevói I. kurgán lelőhely anyagából származó női viselet rekonstrukciója (Nyijaz A. Mazsitov 1973-as ásatása, Türk Attila felvétele a Régészeti és Néprajzi Múzeum, Ufa) kiállításán

Genetika és a nyelvek

A genetikai kapcsolatok hálózata egyes esetekben nyelvi közösségekre is utalhat. A vegyes eredetű honfoglaló népességből éppen azok lehettek a magyar nyelv hordozói, akik az uráli genetikai jegyekkel bíró, újonnan azonosított hálózatba tartoztak. Bár a genetika önmagában nem bizonyít nyelvhasználatot, a jelen eredmények alapján ez a legvalószínűbb hipotézis.

Az eddigi adatok alapján az uráli genetikai komponens a 9. század második felében jelent meg először a Kárpát-medencében, és az ekkor érkező honfoglalók a keleti avarokkal csak minimális genetikai kapcsolatot mutattak. A folytonosság hiánya és az uráli komponens késői megjelenése újabb érv a magyarok „kettős honfoglalása” ellen.

A 10. századi Kárpát-medence népessége

A Kárpát-medencében a régészeti alapon honfoglalókként azonosítható új csoportok genetikailag nem voltak egységesek. Egy részük egyértelmű uráli párhuzamokat mutatott, például a Szakony-Kavicsbánya lelőhely egyénei, azonban az uráli komponensen kívül más sztyeppi és kelet-európai elemek is megjelentek. Ez arra utal, hogy a vándorlás során több, eltérő eredetű csoport csatlakozott hozzájuk.

Fontos kiemelni, hogy a honfoglalók nem lakatlan vidékre, hanem egy gazdag történeti múlttal rendelkező területre érkeztek. A 10. század elején a Kárpát-medence népessége sem volt egységes, döntő többségük azonban európai genetikai jegyeket hordozott. Az avarok révén korábban behozott kelet-eurázsiai komponens ekkorra már csak nyomokban volt kimutatható. A honfoglaló magyarok így új genetikai színeket hoztak a térségbe, majd rövid időn belül elkezdtek keveredni a helyi népességgel. A témában készült A DNS útja az Uráltól a Kárpát-medencéig című ismeretterjesztő film elérhető az ELTE HTK YouTube-csatonáján.

Forrás és további információk az együttműködés kereteiről és a kutatás jövőbeli irányairól: ELTE HTK