Egyre több szó esik a sokféleségről, az identitásokról és a társadalmi együttélés kihívásairól, de ritkán látjuk, hogyan jelennek meg ezek a kérdések a mindennapi élet legintimebb szintjén: a családban. Lendák-Kabók Karolina, az ELTE Kisebbségszociológia Tanszék docense a vegyes házasságokat személyes tapasztalatból is ismeri. Lendület-kutatásában azt vizsgálja, hogyan alakítják a vegyes családok az identitást, miként közvetítenek többség és kisebbség között, és milyen módon válhat a „vegyesség” a társadalmi párbeszéd egyik legfontosabb terepévé.

Hogyan került közel a vegyes házasságok témájához – volt benne személyes indíttatás, vagy inkább szakmai érdeklődés hozta ide?
Mindkettő. Újvidéki származásúként magam is abban a multietnikus közegben nőttem fel, ahol a különböző nyelvek, vallások és identitások mindennapi együttélése természetes volt, ugyanakkor a kilencvenes évek Szerbiájában a jugoszláv háborúk, a menekültek megjelenése és a nacionalista politika erőteljesen megbolygatta a nemzeti kisebbségek és a többség együttélését. Az anyai nagyszüleim vegyes házasságban éltek: nagymamám egy régi bánáti szerb családban született, nagyapám pedig egy szintén régi, bánáti magyar családból származott. Nagymamám a házasságuk ideje alatt szépen megtanult magyarul, míg nagyapám már gyermekkorától beszélt szerbül – egyrészt a többségi környezet, másrészt egyetemi tanulmányai révén. Sok időt töltöttem velük, és világosan

emlékszem az identitások kettősségére: a harmóniára, de az etnicitáson alapuló ellentétekre is.

A „mindennapi nacionalizmus” (everyday nationalism) jelenségét már gyerekként megtapasztaltam ebben a mi kis mikrokörnyezetünkben. Szüleim viszont tudatosan a kisebbségi, vajdasági magyar identitás felé irányítottak, többek között azáltal, hogy magyar nyelvű oktatásban részesültem Újvidéken. Bár a szerb nyelvet kiskorom óta beszéltem, a többségi és a kisebbségi közösség párhuzamosan létezett Újvidéken, és csak nagyon kevés ponton érintkeztek. 

Később, kutatóként is az foglalkoztatott, hogyan tükrözik a vegyes házasságok ezeket a társadalmi dinamizmusokat: miként formálják az identitást, hogyan befolyásolják a családi döntéseket, és milyen módon közvetítenek a többségi és a kisebbségi közösségek között. Szociológiai irányultságú kutatásaim során azt tapasztaltam, hogy a vegyes házasság nemcsak intim, hanem politikai és társadalmi tér is – egyfajta mikrovilág, ahol a nemzeti, vallási és nemi határok folyamatosan újratárgyalódnak. Ez a téma lehetőséget ad arra, hogy egyéni élettörténeteken keresztül értsük meg a régió tágabb társadalmi folyamatait is. A Lendület-kutatócsoportommal (és a korábbi kutatásaimban is) tudatosan

a nemzeti kisebbségek és a többség közötti vegyes házasságokra fókuszálunk,

mivel ezek a kapcsolatok nemcsak közös földrajzi térséget, hanem közös történelmi tapasztalatot is megosztanak – ellentétben a migrációból eredő vegyes házasságokkal, ahol az egyik fél egy teljesen idegen környezetbe érkezik és próbál beilleszkedni.

Mi a tapasztalata: miben más Magyarországon és a volt Jugoszláviában vegyes családban élni?
A két térség között alapvető különbség a történeti háttérből és a társadalmi attitűdökből fakad. A volt Jugoszláviában, különösen a Vajdaságban, a multietnikus együttélés évszázados hagyományokra épült. Itt a vegyes házasság sokáig nemcsak elfogadott, hanem bizonyos időszakokban államilag is támogatott jelenség volt – például a jugoszláv szocializmus idején a nemzetek közötti egység szimbólumaként jelent meg. Ugyanakkor a kilencvenes évek háborúi alapjaiban rengették meg ezt a modellt: a vegyes családok hirtelen „két tűz közé” kerültek, és gyakran kényszerültek arra, hogy újradefiniálják identitásukat és lojalitásaikat. A háború utáni időszakban a vegyes származás inkább bizonytalanságot és kettősséget jelentett.

Magyarországon más a helyzet: itt a nemzeti homogenizáció erősebb, és a vegyes házasságok inkább kulturális vagy vallási különbségeket hidalnak át, nem pedig nyelvi-etnikai szakadékokat. Ugyanakkor a magyarországi társadalom ma is hordoz bizonyos előítéleteket a „másfajta” identitásokkal szemben – ezek viszont gyakran kevésbé látványosak, inkább szimbolikus természetűek. Mindkét közegben közös tapasztalat, hogy a vegyes családok mindennapi gyakorlata – például a gyerekek nevelése, a nyelvhasználat vagy az ünnepek megélése – egyfajta mindennapi diplomáciát igényel: egyensúlyozást a különböző kulturális elvárások és identitások között.

Mit mutat egy vegyes család története a tágabb társadalmi folyamatokról? Milyen mintázatok rajzolódnak ki a történeti források és népszámlálási adatok alapján?
A történeti források világosan jelzik, hogy az etnikailag vagy vallásilag vegyes házasságok

mindig érzékeny metszéspontjai voltak a társadalmi és politikai folyamatoknak.

Egyrészt gyakran zavarták meg az állam- és nemzetépítési projekteket, hiszen a „vegyesség” létezése önmagában kérdőjelezte meg az etnikai határok szilárdságát. Másrészt viszont elősegítették a szekularizációt, a társadalmi integrációt, és sok esetben az asszimilációt is. Ha a régiót – Magyarországot és a volt Jugoszláviát – nézzük, a vegyes házasságok hol a politikai rendszerek szolgálatába álltak (például az egységes nemzet ideológiáját erősítették), hol épp ezeket az ideológiai határokat lépték át.

Így a vegyesség története egyfajta társadalmi tárgyalási folyamatsorként értelmezhető, ahol az egyének döntései – hogy kivel házasodnak, milyen nyelvet beszélnek, milyen vallást követnek – mindig többet mondanak el a korszakról, mint pusztán a magánélet szintjén. Összességében a vegyes házasságok története megmutatja, hogyan próbáltak az emberek a mindenkori politikai és társadalmi struktúrákon belül saját mozgásteret kialakítani, és hogyan vált a személyes élet a régió sokszínűségének és folyamatos újrarendeződésének tükörképévé.

Mi befolyásolja leginkább a vegyes családok mindennapjait – a vallás, az anyagi helyzet vagy inkább a környezetük elfogadása?
Tapasztalataim szerint mindhárom tényező fontos, de eltérő súllyal és időben is változó módon. A vallás és a nyelvhasználat hagyományosan meghatározó szerepet játszik abban, hogy egy vegyes család mennyire tud harmonikusan működni. A vallási különbségek – például katolikus–ortodox vagy hívő–szekuláris párok esetében – gyakran a családi rítusokban, ünnepekben, sőt, a gyereknevelésben is megjelennek. Ezeket a különbségeket a párok legtöbbször nem konfliktusként, hanem folyamatos egyeztetési térként élik meg: új, közös hagyományokat alakítanak ki.

A gazdasági helyzet ugyanakkor szintén kulcsfontosságú. A biztonságos egzisztencia sok esetben tompítja az etnikai különbségeket, míg a bizonytalan anyagi háttér felerősítheti azokat. A kilencvenes évek háborús és posztháborús időszakában például számos vajdasági vegyes család számára a megélhetés kérdése vált elsődlegessé, miközben a nyelv és vallás kérdése háttérbe szorult.

És végül, talán a legmeghatározóbb tényező a társadalmi környezet elfogadása. A vegyes családok akkor tudnak jól működni, ha a tágabb közösség – a rokonok, a szomszédok, az iskola, a munkahely – nem kérdőjelezi meg folyamatosan a létüket. A társadalmi elfogadás hiánya gyakran láthatatlan, mégis mélyen hat a mindennapi életre: nyelvválasztásban, gyereknevelési döntésekben, sőt a család identitásstratégiáiban is megmutatkozik. Úgy is mondhatnánk, hogy

a vegyes család mindennapjai egyfajta folyamatos „társadalmi párbeszéd” terepei.

Mit gondol: előny vagy hátrány a „kettős” vagy „hibrid” identitás a mindennapokban?
A kettős vagy hibrid identitás számomra nem hátrány, hanem lehetőség – még ha ez a lehetőség gyakran nehézségekkel jár is. A vegyes családokban felnövő emberek megtanulják, hogy az identitás nem kizárólagos, hanem rétegzett, rugalmas és helyzetfüggő. A mindennapi életben ez azt jelenti, hogy képesek több kulturális kódban mozogni, több nyelvet, több értelmezési rendszert használni, és empatikusabban reagálni a másságra. Ugyanakkor ez az állapot nem mindig könnyű. A „kettős hovatartozás” sokszor azt is jelenti, hogy az ember sehol sem érzi magát teljesen otthon. A vegyes identitású fiatalok például gyakran szembesülnek azzal, hogy a környezetük egyik fele sem tekinti őket „igazán” sajátjának – a többségiek idegenként, a kisebbségiek pedig „elveszettként” láthatják őket. Mindez azonban nem csökkenti, hanem inkább növeli az identitás reflexivitását.

A hibrid identitású emberek általában érzékenyebbek a társadalmi különbségekre, és sokszor épp ők válnak kulturális közvetítőkké. Én ezt a sokszínűséget a régió egyik legnagyobb erőforrásának tartom: olyan társadalmi tapasztalatnak, amely segíthet hidakat építeni a még mindig erősen etnicizált közegben.

A férfiakra és a nőkre más-más elvárások nehezednek ezekben a kapcsolatokban? Van-e különbség a nemek között a társadalmi elvárások vagy a családi szerepek kapcsán?
Igen, határozottan van különbség, és ez az egyik legérdekesebb, ugyanakkor legösszetettebb dimenziója a vegyes házasságoknak. A kutatásaim során azt tapasztaltam, hogy

a nők gyakran viselik a kulturális közvetítés és az identitásmegőrzés „láthatatlan terhét”.

Ők azok, akik a családon belül leginkább felelősek a nyelv, a vallási szokások és a nevelési minták továbbadásáért. A szakirodalom ezt úgy írja le, hogy a nők „a nemzet anyái” – rajtuk keresztül reprodukálódik a kultúra és az etnikai identitás. Ugyanakkor fontos hozzátenni, hogy a nők gyakran hajlamosabbak az asszimilációra is. Sok esetben ők azok, akik inkább feladják a saját identitásuk bizonyos elemeit, hogy közelebb kerüljenek a többségi nemzethez, illetve hogy megkönnyítsék a család társadalmi beilleszkedését. Ez nem feltétlenül tudatos döntés, inkább egyfajta alkalmazkodási stratégia (de ugyanakkor a férjük vagy a szélesebb család nyomása is érezhető), amellyel a család harmóniáját és stabilitását próbálják fenntartani.

A férfiakra ezzel szemben többnyire a külső, társadalmi beilleszkedés elvárása nehezedik – ez sokszor abban nyilvánul meg, hogy úgy érzik, rá kell bízniuk a nőkre a gyerek iskoláztatásának a nyelvét, mert a nők fognak inkább foglalkozni a gyerekekkel. Ez sokszor a kisebbségi férfiak hozzáállása, és ezáltal a gyerekek többségi nemzetbe való asszimilációjánál úgy érzik, tehetetlenek voltak, mert ha netán kisebbbségi nyelven járt volna a gyerek iskolába, “az anyja nem tudott volna segíteni neki a házi feladatban”.

Ezek a döntések és helyzetek a berögzött genderszerepeket tükrözik.  A vegyes házasságokban tehát a férfiak gyakran mozdulnak el a többségi nyelv és a „kívülről látható integráció” irányába, míg a nők inkább a családon belüli kulturális egyensúly megőrzéséért küzdenek – még akkor is, ha közben részben asszimilálódnak. Ezek az elvárások természetesen nem merevek, de jól mutatják, hogy a vegyes házasságok

nemcsak etnikai, hanem társadalmi nem szempontú határok között is közvetítenek.

A férfiak és a nők különböző társadalmi szerepeiken keresztül járulnak hozzá ahhoz, hogy a család miként értelmezi a saját „vegyes” identitását. A női döntések – például a gyerek iskolanyelvének kiválasztása vagy az otthoni nyelvhasználat – sokkal nagyobb hatással vannak a kisebbségi identitás fennmaradására, mint azt általában gondolnánk.

És a gyerekek? Ők hogyan élik meg a vegyes családokban való felnövekedést? Inkább gazdagodásként vagy inkább dilemmaként? És hogyan alakítják ők a hibrid identitásokat?
A gyerekek számára a vegyes családi háttér egyszerre jelent gazdagodást és dilemmát. Gazdagodást, mert két (vagy akár több) kulturális világot ismernek meg, több nyelven szocializálódnak, és korán megtanulják, hogy a másság nem elválaszt, hanem összeköt. Dilemmát pedig azért, mert a környezetük gyakran arra kényszeríti őket, hogy válasszanak – nyelv, vallás, nemzeti hovatartozás, sőt néha még névhasználat tekintetében is. Számos interjúalany elmondta, hogy a gyerekeik identitása folytonos mozgásban van: másképp viselkednek a családban, az iskolában és a többségi közegben. Az egyik anya például azt mesélte, hogy otthon magyarul beszélnek, de a gyereke „magyarul érez, szerbül gondolkodik” – ez a kettősség pontosan leírja azt a finom egyensúlyt, amelyben ezek a gyerekek élnek.

A hibrid identitás kialakulása tehát nem statikus folyamat, hanem élethosszig tartó tanulás.

A gyerekek gyakran jobban kezelik ezt a komplexitást, mint a felnőttek, mert számukra a többnyelvűség és a kulturális sokszínűség a normalitás része. A kérdés inkább az, hogy a társadalom képes-e úgy alakítani az intézményeit – például az oktatást vagy a médiát –, hogy ezek a gyerekek ne kényszerüljenek lemondani identitásuk egyik részéről sem.

Lát-e új típusú vegyes házasságokat vagy családmodelleket a mai fiatal generáció körében?
Igen, határozottan. A mai fiatal generáció vegyes házasságai és párkapcsolatai több szempontból is különböznek a korábbiaktól. Míg a 20. században a vegyes házasság gyakran politikai, társadalmi vagy földrajzi közelségből fakadt, ma sokkal inkább az egyéni választás, a mobilitás és a globalizált életformák következménye. A digitális korszakban a határok átjárhatóbbak, és a kapcsolatok is sokkal inkább a közös értékeken, életstíluson vagy gondolkodásmódon alapulnak, nem feltétlenül az etnikai vagy vallási hovatartozáson. A fiatal vegyes párok körében megfigyelhető, hogy kevésbé érzik szükségét az „egyik” vagy „másik” identitás kizárólagos választásának. Inkább fluid, nyitott identitásformákat alakítanak ki, amelyekben a többnyelvűség és a kulturális sokszínűség természetes. Ugyanakkor ez

az újfajta nyitottság nem feltétlenül jelenti a feszültségek teljes eltűnését

– a társadalmi előítéletek és a nemzeti diskurzusok ma is hatnak, csak sokszor rejtettebb formában. Érdekes tendencia, hogy a fiatal vegyes családok nagyobb arányban választanak nemzetközi iskolákat, többnyelvű nevelést és rugalmas identitásstratégiákat. Ők azok, akik már nem „két világ között” élnek, hanem egyszerre több világhoz tartoznak. Ez a fajta nyitottság szerintem a jövő egyik legfontosabb társadalmi mintája lehet Közép- és Délkelet-Európában – ahol a vegyes család többé nem kivétel, hanem a normalitás egyik lehetséges formája.

Hogyan képzeli el a kutatás eredményeinek társadalmi hasznosítását? Kell-e, lehet-e ezekből oktatási vagy integrációs programokat építeni?
Meggyőződésem, hogy a vegyes házasságok és a hibrid identitások kutatása nemcsak tudományos, hanem társadalmi szempontból is rendkívül fontos. A Lendület „MIXED” kutatócsoportban éppen az a célunk, hogy a történeti és szociológiai eredményeket a közgondolkodás részévé tegyük. A vegyes családok történetei sokat elmondanak arról, hogyan tud együtt élni sokféle identitás egy társadalmon belül – ez pedig alapvető kérdés nemcsak Közép- és Kelet-Európában, hanem egész Európában.

A kutatás eredményeit több szinten is szeretnénk hasznosítani. Egyrészt tudományos formában – tanulmányok, könyvek és nemzetközi publikációk révén –, másrészt oktatási és közösségi szinten. Különösen fontosnak tartom, hogy a fiatalok, tanárok és döntéshozók számára is elérhetővé tegyük ezt a tudást. Ezért dolgozunk olyan oktatási anyagokon, amelyek az iskolai multikulturalizmus, a többnyelvűség és az elfogadás kérdéseit teszik kézzelfoghatóvá. Emellett a projekt részeként készül egy digitális „Mixed Marriages Map”, amely interaktív módon mutatja be a vegyes családok történeteit, térbeli és időbeli alakulását. Célunk, hogy ez az eszköz a kutatáson túl a társadalmi párbeszédet is ösztönözze – megmutassa, hogy

a vegyesség nem rendhagyó, hanem a közép-európai társadalmak egyik alapvető tapasztalata.

Úgy gondolom, hogy ebből nemcsak oktatási programok, hanem hosszú távon nyitottabb, befogadóbb társadalmi narratívák is épülhetnek.